2001. április 1. Félálomban hallom, ahogy a nappaliban csörög a telefon. Apu vette fel:
- ...persze, szólok neki. Ok. Visszhall.

Becsuktam a szemem, úgy csináltam, mintha aludnék. Még reggel 8 sincs, és hétvége van! Én alszom, punktum!
Nyílik az ajtó, ezzel együtt némi fény is beoson a szobámba. Könnyed bóbiskolásom csöndjét megtöri apám hangja:
- Megszületett a csikó...
- Mi van? Aaaa, mennem kell!

A szokásos félórás reggeli készülődésemet lezavartam 5 perc alatt, és a 15-20 perces bicikliutat is szűk negyed óra alatt tettem meg. Beviharzottam a boxokhoz, majd óvatosan beléptem az egyikbe. Ott feküdt Ő. Úgy nézett ki, mint egy nagy gombóc csokifagyi. Álmosan pislogott a világra, és olyan kis törékenynek tűnt, hogy nem is mertem megérinteni. Pár percig csodáltam, majd hagytam, hadd pihenjenek az anyjával.

…
Pár nap múlva elvitték az anyjával együtt ménesbe.

Teltek a napok, hetek, hónapok, évek. Már szinte meg is feledkeztem Róla, a lovaglást is abbahagytam, valahogy nem érdekelt. Próbálkoztam sok helyen, de nem éreztem jól magam sehol. Szabadságot kerestem a lovaglásban, de minduntalan korlátokba ütköztem: ezt így KELL, ez így szabályos, ezt így szoktuk… Ezt valahogy nem élveztem. Próbálkoztam sokféle sporttal, kerestem azt, amiben megtalálom önmagam, de csak csapódtam egyik helyről a másikra.
Aztán egyik nap felhívott kisebbik húgom, hogy hívta őt Héli gazdája, hogy ott áll nála két ló, menjünk őket mozgatni ha van kedvünk. Egy részről nagyon megörültem, másrészről meg eléggé semlegesen álltam hozzá. Mindenesetre elmentünk megnézni a lovakat: az egyikük volt az akkor 6 éves Héli, másikuk pedig Héli 4 éves húga, Tifani. Mikor megláttam Tifanit, totál bezsongtam: végre megint egy csikó, akit én indíthatok el, ráadásul tök szépen „egyben van”, formás kerek popó, erős, masszív lábak, korrekt, erős hát. Fejben már le is zongoráztam, mit hogy fogok vele csinálni, Héliről gyakorlatilag tudomást se vettem. Nyeszlett kis girnyó volt, csámpás a lába, és különben is, ő nem kell.
Elkezdtünk kijárni heti pár alkalommal, próbáltam mindig lepasszolni Hélit húgomnak, de valahogy mindig úgy alakult, hogy én foglalkoztam vele. Mindig elérte, hogy én vele legyek. Pl. lebontotta a karám egy részét, hogy odajöhessen hozzám…
Aztán egy alkalommal összevesztem Hélivel: ő jobbra akart menni, én meg balra. Nem hagytam rá. Az eredmény az lett, hogy felágaskodott, és elvesztette az egyensúlyát, miközben a fagyott havas talajon megcsúszott. „Lelassult” a világ, óráknak tűnt, míg az ágaskodásból elkezdtünk zuhanni. A sörénye csapdosta az arcomat, és közben tudtam, hogy nem tehetek semmit. Vártam. Vártam a becsapódást. Féltem. Én érkeztem meg elsőnek a földre, és egy pillanattal később Héli a teljes súlyával becsapódott a bal combomba. Ezt tetézte, hogy az első nyeregkápa fogta fel a lábamon a zuhanást. Egy percig csak feküdtem, húgom sikítása térített észhez. Azon kívül, hogy kicsit fájt a hátam, meg a bal combom, gyakorlatilag semmi bajom nem lett. Héli pedig ott állt mellettem végig…
Nagyon megijedtem ettől az eséstől. Sosem estem még előtte lóval együtt. Olyan méreteket öltött bennem a félelem, hogy tudtam, ezt kezelni kell, nem szabad engedni, hogy elhatalmasodjon felettem. Elkezdtem újra lovardát keresni, jeleztem mindenhol az érdeklődésnél, hogy esés miatti félelmem van, szeretnék ezen túllépni, és kértem, ezt vegyék figyelembe. SEHOL nem foglalkoztak velem. Végül valami úton-módon ráleltem a Tattersalra. Itt úgy fogadott az edző, hogy persze, menjek, megnézzük mi az ábra, és aztán meglátjuk a továbbiakat. Így aztán elkezdtem ide járni egy nagyon jó edzőhöz, fél év alatt rengeteget fejlődtem, kezdtem végre jól érezni magamat. Aztán leestem. Olyan szerencsétlenül történt, hogy megint visszazuhantam a sötét, „nem kell a lovaglás, nem érdekel” állapotba. Soha többet nem lovagoltam a Tattiban. Párszor elmentem a csapat edzéseire, aztán rájöttem, én nem vagyok közéjük való. Szó szerint belemerültem az önsajnálatba. A magánéletem is tropára ment, aztán a legváratlanabb pillanatban kaptam egy telefonhívást: Héli gazdája volt, hogy megváltoztak a körülményei, nem fér bele az idejébe a két ló. Viszont csak jó helyre adná, ezért arra gondolt, hogy húgomnak és nekem adná a két lovat. Nem igazán tudtam megszólalni. Kértem 3 nap gondolkozási időt.

Átgondoltam, mit szeretnék, be tudom-e vállalni egy ló tartását… Mire letelt a 3 nap, éreztem, hogy ebbe most fejest kell ugrani…

2010. december 30.
Nagy nehézségek árán végre fent volt mindkét ló a szállítón. Héli még mindig az az akaratos kis „dög”, aki akkor is volt, mikor felborultunk. Az eszem tiltakozott, hisz tudtam, nincs meg a kellő tudásom egy ilyen habitusú lóhoz. De belül éreztem, hogy jó lesz ez a kaland. És tényleg az lett: kiválasztott magának, és élvezi, hogy hagyom bolondozni.