Lezuhantam. Nem fáj semmi. Talán meghaltam? De akkor nem lenne ilyen valóságos minden. Kinyitom a szemem. Erdő, bokrok, susnyás körülöttem. Olyasmi környék, mint ahol voltam zuhanás előtt. Akkor mégis csak élek. Nézzük csak, a kezem mozog, és nem fáj. Nevetek a felismeréstől. Megfogom a fejem – arra számítok, hogy csupa vér -, de semmi baja. Elkezdem mozgatni először a lábujjaimat, bokámat, semmi fájdalom. Már pattannék is fel, de tapasztalatból tudom, hogy előbb inkább türelmesen végeznem kéne önmagam átvizsgálásával. A kezemmel megtapogatom a mellkasomat, hasamat, nagy levegőt veszek, de semmi fájdalom – tudat alatt nem stimmel valami, de még nem érzem, nem látom mi a baj. Nyúlok lejjebb a kezemmel, jobb comb oké, behúzom a lábam, megmozgatom a térdemet is. Rendben van. A bal combomhoz érve megtapintok egy vastagabb faágat, érzésre olyan 2-3 centi vastag. Bosszankodom, hogy ott van, arrébb teszem – gondoltam. Amint megfogtam, átjárta a testemet a tüzelő fájdalom, és elájultam azonnal.

-          Hogy kerülsz ide Héli? Mi történt? Meghaltam?

-          Nyugi. Elájultál csak. Az állatoknak vándor-lelkük van, ha meghal az adott állat, akkor átkerül a lelkünk egy másik állatba. De ez adja azt a szabadságot is, hogy életünkben is el tudjuk hagyni a testünket, ha a hozzánk rendelt védencnek segítségre van szüksége. De erről nem beszélhetek…

-          Várj! Nem értem. Te vigyázol ezek szerint rám?

-          Igen.

-          Én eddig azt hittem, hogy én mentettelek meg, és én vigyázok rád…

-          Lényegében igen, de ez ennél bonyolultabb. De most nincs idő erre a beszélgetésre. Kevés az idő, és te megsérültél.

-          Mi történt? Nem emlékszem semmire, csak a zuhanásra.

-          Megcsúsztál, és lezuhantál a szakadékba. Szerencséd volt, mert nem volt szikla, de egy faág keresztülszúrta a lábadat. Egyedül nem jutsz ki, és az emberek se fognak ott megtalálni, ahol most vagy…

-          De akkor áruld már el, kérlek, mégis mit fogunk most csinálni?

-          Már szóltam Maonak, megy és segít.

-          Mao?

-          Igen. Egy őz. Jó haverok vagyunk már kb. 150 éve.

-          Na jó, ez most sok nekem. Nem értem.

-          Nem is kell. Majd egyszer megérted. Mindjárt odaér, és segít. El fogja mondani, mit csinálj, hogy ki tudjon vinni.

-          Mondani???

-          Ugyanígy, ahogy most mi is beszélünk. Szavak nélkül, a lelkünkön keresztül. Arra figyelj nagyon, hogy ne nézz a szemébe. Az állatok nem szeretik, az őzek különösen megriadnak tőle. De most megyek, mert magadhoz térsz…

-          Vááárj…

Fájdalom. Mi történt? Mi volt ez az előbb? Álmodtam? Mi ez itt mellettem? Milyen puha. És milyen meleg. Tényleg, most érzem csak, hogy fázom. De hiszen meleg van. Lehet, hogy lázas vagyok? Nem érdekel. Segítséget kell hívnom. Még szerencse, hogy van nálam telefon. Okos ötlet volt a vállpánt zsebébe tenni, így kéznél van. Venném elő, de nem tudom megmozdítani a jobb kezem. De hiszen az előbb még semmi baja nem volt. Rádöbbenek, hogy az a meleg, puha valami rajta fekszik. Kinyitom a szemem: egy pillanatra megrémülök, mert egy igazi őz fekszik mellettem! Hát ez hihetetlen! Odanyúlok a szabadon levő bal kezemmel, és megérintem a hátát. Erre megmozdul. Elkapom a kezem, és félve megszólítom:

-          Mao?

-          Igen. Köszönöm, hogy a nevemen szólítottál.

-          Héli mondta, de azt hittem, csak álom.

-          Ne törődj vele, mi volt, segíteni akar neked. Engem küldött.

-          De hogyan?

-          Ez nem a te dolgod. Most arra koncentrálj, hogy kijuss innen. Segítek felállni, de amíg kilóg a lábadból a bot, nem fog menni. Törd le a végét. Fájni fog, de ki kell bírnod.

-          Mi lenne, ha telefonon segítséget hívnék?

-          Oké, szokásodhoz híven legyél makacs, és önfejű. Nézd meg a telefont!

Előkotrom a zsebből az egyik telefont. Mosolygok, mert majdnem teljesen fel van töltve. Túlaggódja Héli. Előkeresem a telefonkönyvből az első nevet, aki eszembe jut: Drágám mobil. Megnyomom a hívás gombot. Csak sípol. Ja persze, hiszen együtt jöttünk, és a túrára kikapcsolta a telefonját. Előkeresem a következő nevet: Töpike. Hívás. Megint sípol. Mi? Akkor látom, hogy itt bizony nincs térerő. Oké Héli, egy pont neked – megint.

-          Kimakacskodtad magad? Indulhatnánk? Amilyen állapotban vagy, sötétedésre épp hogy kiérünk az erdőből.

-          Ne csesztess!

-          De igen. Nincs elég időnk. Törd le a bot végét, és állj fel!

Ez kegyetlenül fáj! Erőt veszek magamon, és odanézek: oldalt a combom közepe táján fúródott be, és felül, középtájon lóg ki a másik vége. Szerencsére pont úgy fekszem, hogy egy picit balra fordulva meg tudom támasztani a földön a bot végét, és így le tudom törni annyira, hogy már csak 10 centi lóg ki ezen az oldalon. Eszembe jut, hogy ha kihúznám, mint a western-filmekben a nyílvesszőt szokták, akkor a hátizsákomon lévő pulcsival be tudnám kötni…

-          Eszedbe ne jusson kihúzni! Akkor tényleg nem jutunk ki az erdőből, mert elvérzel egy órán belül!

Miközben beszélt hozzám, újra lefeküdt a jobb oldalamhoz. Jól esik a meleg.

-          Öleld át a csípőmet, és segítek felállni.

Úgy teszek, ahogy mondja. Behúztam magam alá a jobb lábam, hogy inkább erre terheljek, mint a bot-szúrta balra. Érzem az egész testemben az éles fájdalmat, ahogy felhúz magával Mao. Milyen okos! Most csak állunk. Én a hátára és a fenekére támaszkodom. Felmerül bennem, hogyha felülnék, vagy felfeküdnék a hátára, akkor könnyebben, gyorsabban tudna haladni, de azonnal rájövök, hogy egy őz nem bírna el még egy nálam sokkal vékonyabb embert se. Mao helyeslően bólint. Elindul. Összeszorítom a fogam, és bicegek mellette. Néha elfelejtem a fájdalmat, de egy-egy rosszabb lépésnél újra belém hasít az érzés. Nem tudom, mióta mentünk így szótlanul az erdőben, amikor egyszer csak megszólalt Mao:

-          Még sose láttam, hogy Héli ennyire kötődött volna valakihez. Főleg egy emberhez.

-          Tényleg?

-          Igen. Ő nagyon…magának való. Egyedül szeret inkább lenni. Ezért sem örült, mikor megtudta, hogy egy lóban fog újra megszületni. A lovak társas lények. De valószínűleg most ezen a téren kell fejlődnie…

-          És mondd, hogy lehet, hogy már kb. 150 éve ismeritek egymást? Hiszen Héli még csak 14 éves…

-          A lelkünk. Úgy nagyjából 150 évvel ezelőtt találkoztunk először. Ő akkor macska volt, én meg kutya. Bunyóztunk egyet, aztán rájöttünk, hogy tök jó haverok vagyunk. Azóta mindig megkeressük egymást. Szerencsére az állatok lelke helyhez van kötve, tehát ha mondjuk én most meghalnék, akkor az biztos, hogy megint ennek az erdőnek a közelében születnék meg újra. Csak azt nem tudni, mikor.

-          Akkor Héli lelke mindig ott a környékemen volt?

-          Ő más eset. Ő mindig melletted volt. Macskaként, madárként, tücsökként…

-          Az nem lehet…

-          De igen. Ti összetartoztok. De gyere, haladjunk, mert ha ránk sötétedik, akkor bajban leszel.

Újra szótlan menetelés következett. De a monoton lépegetéssel elértem, hogy már észre se vettem, hogy fáj a lábam. Nem mertem megnézni, féltem, hogy rosszul leszek a látványtól.

Fogalmam se volt, merre járunk, nem tudtam, hogy jó irányba megyünk-e, és abban se lehettem biztos, hogy egy vadállat tényleg meg akar menteni. Miközben ezen gondolkoztam, egy köves szakaszhoz érkeztünk. Rosszul léptem. Azonnal belezuhantam tudatalattim végtelen spiráljába, de nem féltem, tudtam, hogy így újra találkozom Hélivel.

-          Figyelj jobban! Nem fogsz kijutni az erdőből időben, ha állandóan elesel és elájulsz!

-          Mi lenne, ha nem rúgnál belém? Így is épp elég szarul vagyok… Ha nem tűnt volna fel, l e z u h a n t a m!

-          Most veszekedni akarsz? Azt se tudnád nélkülem, hogy mi történt.

-          Jó, oké, igazad van. De legyél már egy picit kedvesebb…

-          Nem! Nem foglak tutujgatni! Keménynek kell maradnod! Ha most elkezdelek sajnálni, akkor elhagyod magad, és cseszhetjük, hogy kijuss az erdőből…

-          Hé! Egy: honnan tudsz ilyen szavakat? Kettő: te most aggódsz értem?

-          Mégis honnan tudnék? Szerinted hogy beszélsz, miközben lovagolsz? Még a fűszálak és homokszemek is megtanulták az összes trágár szót… Kész kabaré, ahogy lovagolsz. És nem, nem aggódom… Na jó, egy picit igen.

-          Na várj csak! Kabaré, ahogy lovagolok? Ezért még számolunk!

-          Ha röhögsz a fenyegetés közben, akkor nem vagy hiteles, csak hogy tudd.

-          Jó’van, úgyis tudod, hogy imádom a dilis lovaglásainkat. Messze van még a falu, vagy város, vagy ahova visztek?

-          Még messze van. Legalább egy óra gyaloglás, ha nem ájulsz el többet. És nagyjából egy óra múlva kezd el szürkülni. Szóval szedd össze magad! És most térj magadhoz!

-          De…

A fene enné meg a makacs mindenségit! Úgy irányít, mint valami marionett bábut. Na majd jól meghajtom a húsos valagát, ha legközelebb kimegyek hozzá.

-          Ne túráztasd az agyad! Kelj fel, azaz kapaszkodj belém, és menjünk.

-          Te hallod a gondolataimat?!

-          Szerinted ha épp nem beszélgetünk, akkor süket vagyok? Ne tetesd már hülyének magad, kérlek!

-          Bocs, hogy élek…

Megint fájdalmas-monoton menetelés következett. Összeszorítottam a fogam, és próbáltam kizárni elmémből a fájdalmat. Többször éreztem az ájulás örvényét magam körül, de sikerült tudatomnál maradnom. Szerettem volna tudni, mennyi az idő, és mennyit kell még gyalogolni, mert alig álltam már a lábamon. Nem szóltam Maonak. Nem akartam, hogy megszánjon, és engedélyezzen egy kis pihenést. Annyira komoly volt Héli, miközben mondta, hogy muszáj kiérnem sötétedés előtt az erdőből. Nem értem. Magyarországon nincsenek emberevő ragadozók, semmi bajom nem lesz, ha sötétben is sétálunk az erdőben…

Olyan szótlan Mao. Jó lenne beszélgetni vele. Nagyon fáradt vagyok.

-          Mao…

-          Cssss!

Már nem is akar velem beszélgetni? Miért nem szól hozzám? Jobb lenne megint elájulni, akkor legalább pihenhetnék egy kicsit, és még Hélit is láthatnám…

-          Eszedbe ne jusson elájulni! Mindjárt elérünk a tisztáshoz, ahonnan már lesz emberi segítséged.

-          Mi van? Emberi segítség? Szerinted mikor tudtam szólni bárkinek is, hogy jöjjön értem?

-          Ne legyél már ennyire korlátolt! Használd az eszed! Nyilván, ha te nem szóltál senkinek, akkor valaki más szólt.

-          De mégis kicsoda? És ki jön értem? És egyáltalán honnan tudja bárki is, hogy hol és merre vagyok?

-          Tesóm ment szólni az erdésznek. Kihozza a tisztáshoz, és onnantól majd ő intézi, hogy orvoshoz kerülj.

-          Na jó, álljunk meg egy percre! Az állatok nem beszélnek. Jó, oké, most velem kivételt tettetek valamiért. De akkor sem valami mesében vagyunk, ahol az erdő állatai elmennek szólni a jóságos erdésznek, hogy valaki bajba került! Ez képtelenség!

-          Fogd be a szád és gyere!

Nem lehet az őzekkel ellenkezni… De tényleg, mintha ritkulna az erdő. És nem hiszem el, tényleg egy tisztás felé megyünk. A távolban meg ott egy ember. De valami mozog előtte! Hiszen az egy másik őz! És biceg. Segíteni kéne neki!

-          Mao, ott egy másik őz, és biceg…

-          Dehogy biceg, csak taktikázik. Fájni fog, miközben leteszlek a tisztás szélén.

Nem volt időm visszakérdezni, egy szempillantás alatt kifordult alólam Mao, és zuhantam a földre, mint egy lisztes zsák. Ájulás előtt még láttam, ahogy a két őz egymás mellett elrobog az erdőbe.

-          Héli…

-          Tessék? Magadhoz tértél végre? Mindjárt beérünk a kórházba.

-          Mi? Hol vagyok?

-          A tisztás szélén feküdtél ájultan. Mi történt?

-          Lezuhantam túra közben. Hol vagyok?

-          Viszlek a kocsimmal a kórházba. Milyen túra? Egyedül kirándultál?

-          Nem, dehogyis. A mai napra szervezett túrán voltam. Azt hiszem, megcsúsztam és lezuhantam. Nagyon fáj a bal lábam.

-          Igen, látta, csúnyán néz ki. Ne nézz oda, ne stresszeld magad. De nem értelek. Volt ma ugyan egy szervezett túra, de az legalább 8-10 kilométerre volt innen, ráadásul a hegy túloldalán. Ha a hegygerincen zuhantál le, akkor valóban erre volt érdemes jönni, de helyismeret és iránytű nélkül ember legyen a talpán, aki eljut a tisztásig. Lankás ugyan, de nincs út, csak vadcsapások. Hogy bírtál ennyit gyalogolni ilyen sérüléssel? És hogy találtál ide?

-          Nem tudom…

Elaludtam? Vagy megint elájultam? Mióta zötykölődünk a kocsiban? Erőteljes fékezésre ébredtem. Félig öntudatlan állapotban éreztem, hogy valaki felemel, majd egy kemény, de kényelmes valamire rak. Elindult alattam ez a valami. Rájöttem, hogy valószínűleg egy kórházi hordágyon fekszem.

Sűrűn váltogatták egymást az ájulások és ébrenlétek. Összezavarodtam. Kellemes meleg víz. Hűs levegő. Száraz ruha. Még utoljára magamhoz tértem: puha ágynemű közt feküdtem, vastag paplannal voltam betakarva. Résnyire nyitottam a szemem, és láttam a kórtermet, láttam, hogy valaki áll az ágyam mellett. Tudtam, hogy most már biztonságban vagyok. Elaludtam. Álmomban Héli rám kacsintott és elvágtázott.