- Üdvözlöm, Művésznő! Egy riportot szeretnék készíteni Önnel.
- Helló, mivel kapcsolatban?
- A Patadobogás Magazinnak lesz egy ünnepi különszáma az ügető fajtáról, és Önt gondoltuk címlapra.
- Ó, hát ez nagyon megtisztelő. Kérdezzen, kérem.
- Mivel telnek a napjai, hogyan edz, hogyan tartja karban magát?
- Gazdám pár hónapja áthozott egy szuperjó helyre, itt megkapok mindent, ami egy ilyen hírességnek kijár, mint ami én vagyok: napi masszázs, saját lakrész, színes ruhák, jó társaság. Ágyba hozzák a reggelit, és még a társaság is jó.
Minden reggel tornázom – muszáj karban tartanom magamat! Folyamatosak a szereplés-felkérések, a turné körutak, és ugye közben azt a látszatot is meg kell tartani, hogy teljesen normális vagyok. Délelőtt általában a csapattal szórakozunk egy kicsit, produkáljuk magunkat az emberek előtt… Annyira aranyosak, ahogy hangosan kacagnak rajtunk! Persze kicsit szánalmas is, hogy mi direkt bohócot csinálunk magunkból, ők meg vevők rá… De hát emberek, ilyenek ők. Nem lehetnek olyan tökéletesek, mint mi, lovak. Itt, ezen a helyen sokkal vevőbbek ezekre a mutatványokra, úgyhogy újítottam a repertoáron: elkezdtem ugrálni. Mármint a karámból ki, illetve a kirakott magasított rudakon is át szoktam menni. Persze nagyon odafigyelek, hogy csak akkor kezdjem el a produkciót, ha mindenki teljes mértékben rám figyel. Hiszen mit ér a művészet, ha senki nem látja?
Van itt egy Nőember, ő nagyon jó fej, hamar megtanítottam neki, ki az úr a háznál, mik a szabályaim stb. Szerencsére vele is sikerült az, mint a Gazdámmal, hogy elhitettem vele, ő tanított meg mindenre. Jajj, olyan gyarlók az emberek, olyan naivak! Megértik, amit hónapokig próbálunk elmagyarázni nekik, és amikor végre felfogták, azt elkezdik híresztelni, hogy milyen jól megtanítottak nekünk ezt meg azt. Ha-ha! A Gazdám is csúcs, előadja mindenkinek, hogy mi annyira jól kijövünk, hogy olvasunk egymás gondolataiban… Érted, ő az enyémben… Amikor először előadta ezt a jelenlétemben, majdnem félre nyeltem az abrakomat, úgy elkezdtem röhögni! Még hogy ő olvas a gondolataimban. Kacagnom kell! Persze, volt pár dolog, amit tisztáznunk kellett, de hát ugye én mutattam meg neki mindent: hogy lovagoljon, mit kell csinálni terepen, merre menjünk. Annyira zöldfülű volt! Most már jó arc, élvezi a tempót, amit diktálok, de még kell csiszolni a tudását. Újabban végre sikerült a tudtára adnom, hogy Ü-G-E-T-Ő-L-Ó vagyok, ergo imádok ügetni. Végre már nem azt az idiótaságot csinálja, hogy elkezd ügettetni, aztán amikor belelendülnék, akkor hohó, lépjünk. Hát ez hülye! Na de most már végre sikerült megértetnem vele, hogy oké a lépés az elején, meg a végén, de a kettő között totálisan felesleges. Minek? Formálódni, edzeni kell, azt meg bamba lépéssel nem lehet! Nem vagyok én hintaló, hogy egyszerre menjek előre is és hátra is, és közben ne haladjak… Bahh, kemény dió. Ezen is van mit finomítani, azt például nem érti, hogy a lejtőkön is lehet ugyanolyan tempóval haladni, mint a sík utakon. Főleg úgy, hogy végre megtanítottam neki, hogy hogyan üljön a nyeregben normálisan. Hallod, eddig ült a hátamon kényelmesen, lustán, de most végre ezt is megértette, hogy ha kicsit kiemelkedik a nyeregből (asszem könnyített ülésnek szokták mondani az emberek), akkor nekem könnyebb egyensúlyozni, és ő is dolgozik egy kicsit. Oké, hogy mivel feleannyi lába van, mint nekem, ezért nem tud olyan gyorsan jönni, mint én, de hogy emiatt csak simán vitesse magát a hátamon?! Nem vagyok én málhás ló! Na és így, hogy nem a hátamban ül, hanem tartja magát, simán tudnánk akár még a legmeredekebb lejtőn is nagy sebességgel közlekedni… De nem érti meg. Na mindegy.
Kicsit elkalandoztam. Visszatérve a gondolatolvasásra: nagy nehezen megértettem vele, hogy azt a fém vackot ne tegye a számba. Mi vagyok én, valami középkori bumfordi csataló, akik háromig se tudnak számolni? Én egy kifinomult hölgy vagyok, nekem finom eszközök kellenek, amivel MEGKÉR, hogy tegyek meg valamit, és ha épp ráérek, meg kedvem van, akkor csinálom. Na szóval, végre elértem, hogy ahelyett a fém vacak helyett csak valami egyszerűt tegyen az orromra. Be is szerzett egy ilyet, tök jó volt, aztán egyszer csak lecserélte egy másikra. Hát hallod, én olyan mérges voltam! Ez valami brutál. Oké, ha nem nyúlt hozzá, akkor nem volt gáz, de azért hozzányúlt. Haverokkal dumáltam, mutattak is egy nagyon csinos darabot, na egyből rákattantam, hogy ez nekem kell. Addig cserélgettem a kártyákat a pakliban, míg végre nagy nehezen összehoztam Gazdámat ezzel a csinos cuccal. Tegnap végre el is hozta nekem, felrakta, kattogtatta a masináját, aztán levette és elment. Fú, olyan dühös lettem! Szerencsére ma is jött, úgyhogy edzés elején kicsit helyre tettem az agyát, pörögtem alatta egy-kettőt, megemeltem a két első lábamat, aztán éreztem, hogy célomat elértem, úgyhogy utána normálisan mentem tovább az edző-körútra. Úgy fújt a szél, hogy nem volt kedvem nagyon szaladni, főleg mikor szemből fújt. Eltotyogtam vele, hadd örüljön a feje, hadd mesélje, ma is milyen ügyes volt velem…
Ma jó napom volt, úgyhogy hagytam neki, hadd csináljon bugyuta képeket, amivel villoghat a többi ember előtt. Biztos majd megint meséli, hogy micsoda összhang van köztünk, meg mennyire megkedveltem…
- Miért, nem kedvelte meg?
- Dehogynem… Na de rohanok, mert még lesz egy megbeszélés vacsora előtt, aztán meg pataápolás, fürdés, lakrész ellenőrzés… Na, viszlát!
- Viszlát, köszönöm az interjút, Művésznő!

Patadobogás Magazin, 2016. áprilisi különszám